Hogy
megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.
Hogy
mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.
Hogy
értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.
Hogy a
sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.
Hogy
megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.
Hogy
boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.
Hogy
sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.
Hogy akik
szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.
Hogy amim
nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.
Hogy ember
lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.
Hogy
megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!
Hogy
tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! –
hála legyen, Uram!
hála legyen!
"Semmi nem lett a
véletlenre bízva. Isten működése a világban nem találomra történik.
Ő tudja, hogy mit akar elérni, és ezt ki által és mikor akarja. Ez
biztonságtudatot ad nekünk, hogy életünk sem a véletlen műve. Isten
erre a helyre tett minket, ebben az időben és egy bizonyos cél
érdekében. Soha nem szabad azt gondolnunk, hogy Isten átnéz
rajtunk, vagy elfelejt minket. Ennek ellenkezője az igaz: azt
akarja, hogy elvigyük szeretetét, akárhol is vagyunk és akárkivel
is találkozunk. „Ott virágozz, ahova ültettek”, így szól a
mondás."
Miközben intellektuális
forradalom zajlik a blogtéren, kitíltók és ki nem tíltók csapnak
össze, ip-címek, nicknevek, jogszerű és jogszerűtlen ötletek
repdesnek a levegőben - szó szerint, lsd. wifi...:-) - pont én is
kaptam egy saját, egyéni bejáratú trollfélét. Csak nekem írót.
Egyéni problémát.
Kis világomban így jelenik meg a blogtérmindenség. Időben egybeesve
a trollok elleni általános harccal.
Bevallom, tegnap, amikor megjelent dr. a. a térben, volt bennem
némi büszkeség, van egy ismeretlen olvasóm, aki csak miattam
regisztrált be. Nem kellett ezen feltételezésemhez túl nagy
nárcizmus, hisz az én trollszerűm aznap lépett be, nincs
bejegyzése, nincs blogja, nem követ senkit, és őt sem követik, és
természetesen elérhetősége, életkora, azaz semmilye sincs, amivel
egy rendes új tag előbb-utóbb rendelkezik, azonban nekem írt
azonnal egy egész mondatot, ráadásul kérdőt. Tehát érdeklődik
felőlem!
“Nem gondolod, hogy túl kellene lépni ezen az ex
témán???”
Volt persze némi él kérdőmondatában, amire azonnal ugrott az a
híres nagy intuícióm, de elhesegettem, és tartottam tovább a
büszkeséget magamban, lám, ilyen jókat írok, nem volt hiába, van
egy titokzatos olvasóm! Mondhatnám, enigmatikus, mint ma tanultam
egy blogtértárstól a kocsmablogban. :-) Üdvözöltem is annak
rendje-módja szerint a.-t, mint újat közöttünk, és írtam neki
válaszul néhány sort arról, mit is gondolok.
Aztán ma este a trollom kimutatta a foga fehérét. Illetve
tolla-billentyűi keménységét, mondhatnám rettenthetetlenségét, és
kijött a farbával. Egy konszenzuális indítás után - “nyílván
mindenki mást olvas ki soraidból” -- jött a feketeleves;
“de összességében szánalmas, nevetséges,inkább kezelendő az
állapotod...”.
Elöször arra gondoltam, úrihölgy révén, nem hagyom magam
megprovokálni, bölcsen és mosolyogva hallgatok, és amúgy is, a sas,
úgye, nem kapdos legyeket, de győzött a kiváncsiság, és több
kérdőmondatot intéztem hozzá, melyek lényege; vajon miért velem, és
nem önmagával foglalkozik íly kései órán? De sajna nem
válaszolt.
Így már nem tudom, mi mossa ki belőlem majd azon gondolatomat, hogy
szappanoperám egyik szereplője kelt életre itt, mint egy
szappanopera-troll, csak okát nem sejtem még, miért.
Mint rendes lényhez illik, mea culpáztam is egy sort azért,
meg önmarcangoltam, még egy pszichiáter barátnak is írtam,
igazolja-e majd, blogbejegyzéseim olvasva, hogy mentálisan o.k.
vagyok, mert megvádoltattam éppen az ellenkezőjével, de persze
győzött bennem az ősbizalom, önmagamban; nem kérek megerősítést
abban, amiben biztos vagyok. Nem fog éppen egy trollszerű dr.
meggyőzni az ellenkezőjéről....:-). Aki talán nem is szakember,
úgye, bármennyire is dr. a trollja!
Izgalmas, ki is az én trollom, és miért pont most támadott bele a
terembe, mi történhetett?
Mivel szappanoperámban van jó pár dr. is, meg a.-szerű is (na a.
egészen pontosan nincs, de biztos álnevet használ a troll, ezt tőle
természetes), és van 60-as is, több is...:-)
Mint jó szappanoperatudó, várom a folytatást, de, bevallom, nem
szívrepesve. És még az ip címet sem tudom...de lehet, dinamikus van
neki..:-)
Papírjaim rendezgetése közben nemrég kezembe került
egy kis sárga lap, a munkahelyemen lépett fel egy értelmi
fogyatékosokból álló együttes néhány hete, és ők adták emlékül
nekünk ezt a kis papírkát, az alábbi szöveggel.
"Az élet
olyan egyszerű. Csak az a baj,hogy a boldogságot a boldogtalanság
felől tudja csak megérteni az ember. Mer' a boldogság a
leghétköznapibb dolog. Az este,ahogy hazajön az urad,a reggel,ahogy
egymás mellett felébredtek. A csülkös bab,amit fél kaná' ecettel
eszik meg az ember. A diófa árnyéka,ahová kiülsz. Ennyi csak. Ilyen
egyszerű. "Módos néni
Elgondolkodtam ezen az egyszerű szövegen. És eszembejutott
az egy évvel ezelőtti január, ahogy baktattam fel a hegyen, a
hóban, hidegben, vittem a vacsoráravalót a gyerekeknek, autó
nélkül, 1 km, felfelé, a buszmegállótól, mert a jég miatt nem
mertem autóval fel- és lemenni a hegyen. És éjjel Amerikába
sms-eztem, várakozó, szerelmes mondatokat, jó volt olvasni, hogy
gondolnak rám, és jó volt összekucorodni a dupla-ágyon, és az
erkélyről bámulni a csillagokat, és a budai hegyek ívét. Túl
egyszerű, talán. De most hiányzik.
Egyszerű, igaz, de vágyakozni rá jó....:-) egy
végigdolgozott nap után, fáradtan, ködös városban...egy diófa. Vagy
csak a csillagok...:-)...vagy egy nap,csak úgy semmit tenni. Vagy
csak amellett felébredni,aki mindig ott van-volt....:-)
Tegnap este, féléves
intenzív munka után, fáradtan, szabadságom második napján
végre ünnepi hangulatba kerültem. Mint mindenki Karácsony felé,
gyermekké váltam magam is; egy XIX. századi angol romantikus
regényt olvastam az ágyban, melegben, biztonságban, közben kedvenc
italom kortyolgattam, és sokszor mosolyogva lestem az apró égőkkel
diszített ablakom, vajon meglátják-e éjjel az angyalok kis
cédulámat, amire legfőbb karácsonyi kívánságomat írtam, egy
blogtértárs ötlete nyomán.....
......és egyszercsak azt láttam, hunyorogva olvassák! Hosszú persze
megint otthonhagyta az olvasószemüvegét, vettem észre,
csodálkoztam, hogy egyáltalán fel tudott jutni a negyedikre,
kívülről! Elvenni a kis cetlit nem tudták, mert az ablakon belül
volt, ezért kellett közel hajolniuk, hogy jobban lássák. Aztán már
benn is teremtek a szobában. Zozó ébresztett fel. Még most is áll,
hogy tanulni akarsz, kérdezte, mert akkor tudnánk mutatni néhány
érdekes dolgot, mondta, és köréje gyűltek a többiek is. Így
hálóruhában, kérdeztem legelsőre, hogy mehetnék így el bárhová,
mert azt értettem, nem nálam adják elő a leckét. Szép kis cucc ez,
jó lesz az útra, mondta Toncsi, nem ez a lényeg. Persze, nektek,
gondoltam, mert ti nemtelen lények vagytok, én meg nő, de rájuk
hagytam, úgyis mindegy, minek ellenkeznék. És a kis cédulámat
elolvastátok figyelmesen, kérdően nézve rájuk kiléptem az ágyból,
remélem, nem lesz gond, folytattam, nektek az semmi, nekem meg
minden, ami rajta van. Hosszú legyintett, butaságot kérsz, nem ez a
lényeg, mondta ő is, Toncsit ismételve. Akkor mi a lényeg,
kérdeztem, gyere már, ne totojázz, megmutatjuk.
Toncsi kezdett el magyarázni az úton. Alig tudtam ráfigyelni,
annyira ámultam azon, amit láttam; megelevenedett a Google Maps,
pedig sötét volt, kertekbe, udvarokba, sőt, kocsmákba, raktárakba
láttam be. Ha rákattintok a képre, fel tudom nagyítani, kérdeztem
magamtól, bolond vagy, válaszoltam magamnak, ez nem virtuális kép,
ez igazi.
Látni fogod az emberek érzéseit, magyarázta tovább Toncsi. Kis
buborékként veszi őket körül, csak te fogod látni, ők nem. Nem
zavarja a buborékokat, hogy az emberek alszanak, kérdeztem, érezve,
hogy akadékoskodom, de meg kellett kérdeznem. Azért még nem
hülyültem meg, mi az hogy buborék az érzés, ez elég nagy bolondság.
Zozó mellettem repült, és válaszolt, a gondolatomra, ha azt hiszed,
bolondságra oktatunk, minek jöttél velünk, minek írtad korábban
abba a blogodba, vagy mibe, hogy tanítsünk meg újra arra, amit
elfeledtél. Oké-oké, nyugtattam meg, nem gondoltam komolyan, majd
arra gondoltam, jobb lesz, ha cenzort teszek a fejembe, ha az
angyalokkal vagyok, mert ezek mindent tudnak, még a gondolataimat
is, vagy csak úgy, kitalálnak mindent, azzal a fenenagy
intuíciójukkal.
Nem tudok leírni mindent, amit láttam, egyrészt leírhatatlan,
másrészt annyi buborékhoz kerültem közel, hogy nem is tudtam volna
magamat fenn tartani a többiekkel, ha mindegyiket átélem. Ami a
legfurcsább volt, nem tudtam sírni, pedig annyi szenvedést,
kételyt, zordságot, kérlelhetetlenséget, szomorúságot,
elhagyatottságot, zavart láttam, hogy megszakadt a szívem. Persze
csak megszakadt volna, mert az esti lecke része volt annak a
ténynek az átismétlése, hogy az angyalok segítenek, de nem halnak
meg velünk, mert az nagy pazarlás lenne az angyali
erőforrással.
A legmegrendítőbb volt egy nagy buborék tartalma; egy 45 éves férfi
mellett volt, aki a felesége mellett feküdt, álmatlanul. Szeme
nyitva volt, és egy könnycseppet láttam felvillanni és eltünni az
arcán, a sötétben. Beleláttam házuk szekrényeibe is, sok-sok
ajándék volt becsomagolva, gyönyörű papírokba, itt-ott eldugva a
ruhák, kalapok, ágyneműk között. A gyerekek a másik két szobában
aludtak. Szorongás, aggódás és fájdalom volt a férfi buborékában.
És mikor megláttam közelebbről az arcát, megdöbbentem. Tegnap
mögötte mentem a mélygarázsban, fiatal nő ment mellette, a férfi
előreengedett, akkor láttam az arcát, és akkor másodszorra, éjjel,
a buborék mellett.
Meg kell majd beszélnünk, mikor mondjuk el a szüleinknek, mondta a
nő előző nap, persze, mondta kicsit erőtlenül a férfi, de a
Karácsonyt ne rontsuk el. Ne, persze, és szólj, ha elmondtátok,
akkor mondom el én is, ezt rád bízom, a leletet majd 26-án titokban
adom át neked a nagy, családi ünnepkor. Basszus, mondta a férfi
nagyon furcsa hangon, pont most gondolkodtam, lehet, mégis
visszalépek az állami nyugdíjba, de most, azután, ami kiderült,
hogyan mondjak le arról a részről, ami örökölhető, kell majd a
gyerekeknek, és fátyolossá vált a hangja. A nő hangja is furcsává
vált, és úgy mondta, ne hülyéskedj, nem számít, mire mi nyugdíjasak
leszünk, úgysem lesz semmilyen nyugdíj, sem állami, sem
másmilyen.
Zozó rántott ki a merengésemből. A nő a felesége testvére, nézd meg
őt is, mondta, ő sem tud aludni, az ágya mellett ott van a tegnapi
vizsgálati lelet egy hatalmas kiterjedésű rákról. Nagyon jól tudja
a nő, folytattta Zozó, hogy mi következik a műtét után. Fizikai és
lelki kínok sora, kétesélyes kimenetellel.
Nem tudtam, mit mondjak. Semmi nem jutott eszembe. Hallgattam.
Egyszercsak arra lettem figyelmes, Hosszú, a nemtelen öreg angyal a
férfi mellé feküdt, gyengéden átölelte, és hosszan tartotta,
ringatta. A férfi már aludt, és lassan álmában elmosolyodott. A
buborékban, hogy-hogynem, összezsugorodott a fájdalom, a szorongás,
és melegfényű gömb lett az egész.
Ezek ufókat játszatnak itt nekem, dohogtam magamban, milyen
giccses, fénygömb, meg buborék, csöpögős egy banda........és arra
riadtam fel álmomból, hogy hatalmas fénnyel éppen ellobban az ágyam
mellett az utolsó adventi gyertya.
Nemrég valaki azt mondta
nekem, kicsit túlzó ez az angyalokkal foglalkozás. Pedig én még
vissza is fogom magam :-) Arra gondoltam ekkor, megírom az
őrangyalos történeteimet. Amikor érzékeltem az angyalokat, és
érzékelhetően segítettek, sőt ezek az angyalok olykor a “jó
embereimhez”, földi őrangyalaimhoz köthetőek. Íme az első.
Többsávos, enyhén kanyarodó városi úton mentem az autómmal. Elég
sportosan vezetek, és a szabályokat is úgy tartom be, hogy az
ésszerűséggel és a biztonsággal azokat egybevetem, és ami kijön,
nem biztos, hogy nem hágja át a jogszabályilag leírtat. Azaz
pirosban éjszaka hajtottam már át egy teljesen üres, belátható
útkereszteződésben (na ekkor jöttek is a bokorban megbújó
rendőrök....), vagy ha biztonságosnak tűnik, és mást nem
veszélyeztetek, képes vagyok átlépni a sebességhatárt. :-)
Ahogy haladtam a belső sávban, úgy láttam, az előttem lévő
teherszállító jármű, platóján egy többméteres betondarabbal, túl
lassan megy. Mivel nem voltunk sokan a sávokban, elhatároztam, hogy
jobbról beelőzöm. Indexeltem, tükrökbe néztem, és máris a külső
sávban voltam, az előzéshez szükséges kissé nagyobb sebességgel. És
ekkor eszembejutott egy barátom, aki egy távoli afrikai országban
volt éppen, és arra gondoltam, mennyire várom már, hogy hazajöjjön,
meséljen, mert vele minden találkozás öröm, és annyira ritka!
Elmosolyodtam talán, másodpercek voltak, és arra is gondoltam
ezután, hogy ez a barátom, annak ellenére, hogy nagyértékű autókhoz
szokott, milyen lassan szokott haladni, bármikor együtt utaztunk,
elámultam, miért nem megyünk egy kicsit többel, a motor bírná. És
hirtelen a fejemben meghallottam a hangját: “lépj a
fékre!”
Azonnal fékeztem.
A többméteres betondarab a motorháztetőmtől egy centire állt meg, a
teherautó-platóról landolás után, a földön. Később láttam, az
aszfalt behorpadt alatta.
És tényleg átcikázott akkor az agyamban az egész életem.
Gyermekkortól a betonos kanyarig. Filmkockaszerűen, felvillanó
alakokkal, színekkel, fénnyel. Pulzusom az egekben volt még
percekig, és mégis valami földöntúli boldogságot éreztem.
Eszembejutott az a kérdés is, hogy hogy van az, hogy az ember az
egyetlen élőlény, aki nem tud csupáncsak annak örülni, hogy él,
vagy, hogy süt a nap, vagy hogy tud mosolyogni, meg érezni, miért
akar mindig valami másfajta boldogságot is ezekhez, miért vágyódik
olyan után, amije még nincs, pedig mennyi mindene van azzal, hogy
él. Gondolataimat még az sem akasztotta meg, hogy semmi extra nem
volt bennük, közhely-füzér volt, egy nem közhelyes helyzetben.
Többen kiszálltak később, hisz a forgalmat a keresztbenálló
betontömb megállította. Bíztatóan néztek rám, mondták, nagy
szerencsém volt. A szemembesütő napfénytől bizonytalanul láttam, de
úgy tünt, a járdán egy barátomra hasonlító férfi is intett még, és
gyorsan elsietett.
Megtettem. Végre.
Hibernáltam magam az utolsó közösségi oldalon is, ahol még
léteztem. Nemrég még erről az oldalról írtam ebben a blogban, de
akkor még csak ámultam annak felismerésén, a baráti, közösségi lét
milyen újfajta oldala is ez, még akkor is, ha vannak hátrányai, de
akkor is, csuda érdekes.Kielégíthetetelen
kiváncsiságom megsegítője, időleges magányom elűzője,
szeretetéhségem oltója.
Mára megértettem, óriási
függőséget okozott, nélküle alig léteztem. Mióta van iPhone-m,
reggel első szempillantásom a telefonomon keresztül az oldalra
vezetett, sőt, már eljutottam oda, hogy mások bejegyzéseit is
olvasgattam, értelmeztem, elemeztem, reagáltam arra, ahelyett, hogy
kikeltem volna az ágyból...:-)Munkába menet a buszon is
nézegettem, elalvás előtt zenevideókat dobtam fel rá, hogy másokat
is álomba ringassak.
Volt, hogy egy unalmas
értekezleten lecseteltem ezen az oldalon keresztül, hol lesz
szállásom a jövő heti kiküldetésen, mert ismerősömnél szándékoztam
éjszakázni....és főnököm kiszúrta! Tisztán a szemébe néztem, és
mondtam neki, igen, mert az éjszakába nyúló értekezletek miatt
máskor nincs időm letárgyalni a szállásom, és ilyenkor már abban a
városban nincs szállás az európai plenáris ülések miatt, meg kell
értenie, ezt tenni csak az értekezlet alatt tudom. Na ez övön aluli
volt, mondta drámai hangon, és mindenki, csak én nem
nevettem....
Most megtettem.
Önuralom-gyakorlat. Meddig nem megyek vissza az oldalra....:-)
Mekkora az erőm.....:-) Meddig figyelem, hiányzom-e valakinek
onnan..:-)
Felszabadultam, és máris
jobban érzem magam. És valahogy jobban tetszik a valóságos világ,
inkább abban szeretnék létezni, beszélgetni, találkozni, örülni,
nem virtuális tereken....
"Az utcasarkon állni és
senkire sem várni, ez a hatalom." Önmagam felett.
Hajnalban felriadtam,
rosszat álmodtam. Még nem jártak a buszok, kiültem az erkélyre, a
hegyoldalban csak néhány ablak világított, megcsapott a hűvös, de
jólesett. Behunytam a szemem, próbáltam élvezni a nyugalmat,
mikoris egyszerre csak hangokat hallottam. Hosszú és csapata
érkezett, és éppen az erkélykorláton próbálták kényelembe helyezni
magukat. Mérges lettem, megmondtam nekik, fáradt vagyok, nem lesz
itt semmiféle angyalkonferencia, hagyjanak most békén. Zozó
elkezdett torokköszörülni, és valamiféle halaszthatatlan
látogatásról, fontos hívásról beszélt, azt próbálta elhitetni
velem, én hívtam őket. Kértem, hagyja végre abba a füllentést, én
nem hívtam őket, jól vagyok, köszönöm, csak nem tudok aludni, és
eredjenek már a dolgukra. Toncsi beleszólt, és azt állította, itt
van dolguk. Mérges lettem, és arra készültem, bemegyek a szobába,
és rájuk csapom az erkélyajtót. Meg is kezdtem a műveletet, de
gyorsabbak voltak nálam.
A körasztal körül helyezkedtek el, Xavér volt az egyetlen, aki nem
ült le, hanem az előző nap vásárolt bontatlan cédéket kezdte
nézegetni, hiába szóltam rá, hogy hagyja békén, nem neki valók. Mit
akartok, kérdeztem végre, sok már belőletek, az elmúlt időben
annyiszor késtetek, annyiszor belevesztem miattatok a káoszba, hogy
készültem felmondani a belétek helyezett bizalmam. Ne tedd, mondta
Xavér, mi sosem késtünk, te siettél túlságosan. Hűtőmágnes
filozófia, húztam el a szám, Isten és ti sosem késtek el, persze,
csak kissé lassúak vagytok. Zozó ünnepélyessé vált, látszott, egy
hosszabb kiselőadást készül nekem prezentálni, de belevágtam.
Mondtam neki, elég volt a prédikációkból, elfáradtam hinni bennük,
nyílván az angyalok sem tévedhetetlenek, elfogadom, megbocsátom,
nem haragszom, de nézzenek más dolog után, mert nálam már nincs
keresnivalójuk. Hosszú erre felriadt a bóbiskolásból, és elmondta,
bár ő a legidősebb, és neki, mivel már sok óra alvásra van
szüksége, és kicsit elszundikált talán, és nem is hallott mindent,
és ezért lehet, rosszul ítél meg néhány elhangzott szót, de ekkora
ostobaságra fel kellett ébrednie. Méghogy tévedtek. Ők. Soha. Nem
csak úgy lesz valaki angyal, folytatta, immár energikusan, és
teljesen felébredve, hogy bejelentkezik. Azért sokat kell tanulni,
vizsgázni, magolni, történelmi dolgokat is, emelte fel a
mutatóujját, tudjuk az egész világ történelmét ám, és olyan
kenetteljesen, paposan nézett. Elnevettem magam.
Rendben, mondtam, megadom magam, ti nem vagytok már álmosak, és
látom, nincs kinek ontani a szót, tettem hozzá, mondjátok akkor
nekem, ami belétek szorult.
Zozó örömmel vette magához újra, és ismét ünnepélyesen a szót, és
azt mondta, azért jöttek ma hozzám, hogy az irgalomról értekezzünk.
Én nem akarok az irgalomról értekezni, lettem újra indulatos, már
eleget tudok róla, ha ezért jöttetek, mehettek is. Azt hittem,
valami jó dologról meséltek, ami hamarost bekövetkezik nálam is,
végülis angyalok vagytok, betekintést adhatnátok a jövőmbe, a
szentimentális, nagy szavak elemzése helyett.
Hosszú, mialatt nem figyeltem, a számítógépemet kezdte nézegetni.
Figyelmeztettem, hogy még egy angyal sem vonulhat be ennyire a
privát szférámba, és jobb lenne, ha nem nyitogatná ki a leveleimet
benne. Ártatlan arccal nézett, és azt mondta, már miért ne? Ki a
fene vonulna be annyira a privát szférába, mint egy angyal? És a
monitorba merült.
Újra nevettem, és megkérdeztem, mi újat tudnak nekem mondani az
irgalomról? Pont nekem? Szerintük én hányszor voltam irgalmas az
utóbbi időben? Többet, mint amennyit ők valaha láttak embernél,
többet, mint amennyit el tudnak képzelni, ki is merítettem az
irgalom-raktáram, húztam el a szám.
Toncsi szólalt meg ekkor. Észre sem vettem, hogy ő is eljött, régen
nem járt felém, úgyhallottam, egy bevetésen eltört az egyik
szárnya, ráadásul úgy, hogy nem lehetett segíteni rajta, nagy részt
ki kellett vágni belőle, ezért magasra már csak ritkán repül,
csodálkoztam, hogy fel tudott jönni hozzám a negyedikre. Több éve
nem volt már nálam. Kimerítetted, kérdezte, nem emlékszel rá, hogy
mit mondtam erről? De igen, feleltem, azt mondtad, amit minden
alapműben lehet olvasni, minél többet adok belőle, annál több
marad, és annál többet kapok vissza magam is. Jó lenne, ha valami
újat is mondanál már, ezeket minden önsegítő egyesület belépéskor
már kéri az új tagoktól. Toncsi is mosolygott, és felhívta a
figyelmem, ez itt nem egy önsegélyező csoport. Ha nem tudnám, én
hívtam őket, és ők egy angyalkonferencián vannak, én meg úgy
viselkedem, mint aki nem érti. Hagyjam abba az alapművek
ismételgetését, és gondolkozzam el azon, vajon kihez kellene még
irgalmasnak lennem, akihez mindig olyan későn akarok. És ne rájuk
haragudjam emiatt, ne őket üldözzem el, ők örömmel jöttek, én meg
undok vagyok.
Néztem a sérült szárnyát, láttam, hogy rosszul hegedt be rajta egy
seb, és felette a tollak összevissza állnak, eléggé elütve
környezetüktől. Kissé nevetségesnek nézett ki emiatt. Megesett
rajta a szívem, és békülékenyen felé nyúltam, meg szerettem volna
simogatni. De mielőtt a kis borzas rész felé nyúlva, azt
megérintettem volna, felébredtem.
Néhány
hete szembejött velem a Valóság. “Ő akinek értem dobog a
szíve" szöveg egy fénykép alatt, egy közösségi oldalon. Az ex
virtuálisan udvarlós képe, amit a gépében találtam egyszer meg,
most megjelent egy másik nő fényképei között. Levelet írtam azon a
régebbi éjjelen, amikor szembetalálkoztam a valósággal, ennek a
mostani barátnőjének a virtuális oldal postaládájába, magánlevelet.
Fájdalmas, szentimentális, szenvedélyes levelet, magyarázatot,
szappanoperába illő kérést (segítsen neki jobbá válni, megbocsátani
annak, akit ő bántott , és aki őt bántotta, stb.), felzaklatva,
becsapva, megcsalatva, de beletörődve, végén örökre elköszönve.
Reggelre feltette a nő kedvenc mozifilmje címét:
Rettenthetetlen, majd letiltott virtuális
oldaláról, később megtudtam, örökre láthatatlanná tette magát
felém. Rettenthetetlen? A Láthatatlantól? Másnap sms jött,
rágalmaztak és megfenyegettek, magánlevelemmel visszaélve.
Rettenthetetlen? Földön fekvőbe belerúgást segítő? Rettenthetetlen?
Szentimentális idézetek hátán? Sztárügyvéddel fenyegettek meg, és
megindították a jogi eljárást. Mindannyian jogászok vagyunk..:-)
Meghúzódtam én is az üzenőfalamon, minden adatot százszorosan
levédve. Rettenthetetlen? Ügyvéddel, fegyverekkel, ágyúval?
Az tette ezt, akit mindenek felett szerettem? Aki azt mondta, ilyet
30 éve nem érzett, amit akkor érez, mikor vele vagyok, hogy
senkitől olyan sok jót, bölcset, kedveset nem kapott, amit én adok
neki? Hazugság, szappanopera, szentimentalizmus, ostobaság,
naívság, és végtelen fájdalom. Rettenthetetlen? Részvétlen. Nem
mindennapi élmény. Kihagytam volna. De magam csináltam, magamnak.
És később kiderült, nagyon is jól tettem.
Helyrerázott. Mikor később felhívott, hogy találkozzunk, magam sem
tudom, milyen nagy lelki nyugalommal megkérdeztem: “Most akkor mit
akarsz? Feljelentesz, zaklatásért, majd találkozni akarsz? Melyik
az igazi, amit szeretnél? Mit képzelsz?! És ha valaki lefényképez
engem veled, és meg lesz a corpus delicti?!” Ideges lett. “És ha te
fényképezel?” Megijedt, jöttem rá azonnal, hogy elküldöm a nőnek,
akiért a szíve dobog a virtuális szélesztett valóságban. És
lelepleződik....“Én?! Miért tenném? Hogy a zaklatás bizonyítékát
tegyem meg magam ellen, hogy éppen egy kávézóban zaklatlak?”
Zaklatom életem legnagyobb szerelmét? Illetve azt, akit annak
hittem! “Helyreráztál, nagyon helyreráztál ezzel az ügyvéddel
fenyegetéssel. Én nem teszek feljelentést rágalmazásért, és
magánlevéllel való visszaélésért, mert van szívem, nem tennék ilyet
veled. Sajnállak.” “Még idegesebb lett. “Nem tudtam, hová
eszkalálódik ez a dolog...” “Durva, kíméletlen és túlzó válasz
volt, kedves.” mondtam, és megdermedt a szívem. Úgy éreztem,
örökre. “Végre, helyrerázódtál” mondta végül, gonosz, cinikus
hangon. Félreértett. Azt hitte, rájöttem az ő igazságára,
fenyegetése komolyságára, megijedtem, és nem zavarok bele az új
bizniszbe. Pedig én azt mondtam, amit soha nem fog megérteni;
rájöttem, sosem szeretett, hazudott, játszott, velem soha nem
szeretett, mert azt, lehet, nem is tud.....mert ha szeretett volna
valaha, nem tudott volna így elbánni velem, ennyit hazudni rólam,
és nekem. Ezt értettem akkor meg. Nem mindennapi élmény, kihagytam
volna.
Aki a gonoszság, részvétlenség, hazugság, kiméletlenség, durvaság
közelébe kerül, ne gondolja, hogy megússza. Magam tettem magamnak.
Hasznos lecke volt.
Ha nem írom meg ezt a levelet az új nőnek, soha nem tudom meg. És
ez elvágta az igazi fájdalmat, már csak a naívságom, hiúságom, női
létem átverése feletti fájdalom van meg egy kicsit, de ez más. Meg
megszakad a szívem a gyerekekért, őket nagyon őszintén szerettem,
és elborzaszt az, amiben élniük kell. Egyik nőt, aki mindenét
odaadta nekik, három év után szemeteszacskókban magyarázat nélkül
kihajítjuk, a tőlük való búcsú lehetősége nélkül, ezt a nénit már
nem szeretjük, majd jön az újabb néni, akivel szivecskéznek,
susognak-búgnak az üzenőfalakon,
édes-mézes-szentimentális-virtuális világ. Én az ex képét elöször
kapcsolatunk 2. évében tettem ki, és a kép címe az volt,
“mozgásban” ....Nem tudok mit tenni, ennek így kellett lennie. Az
őrangyalok csak így tudtak elráncigálni, szegény gyerekek.
Imádkozom értük, sokat.
Megkövetem a szappanopera összes szereplőjét, mennyire ostoba
voltam.
A jogi képviselőm azt mondta, nem szabadott volna kiadni magam,
többet ne tegyem, főleg ne annak, akinek az angyalok, a Jóisten, az
igazság említése nem lelkiismeretet, részvétet, hanem
elmeállapotbeli hiátust juttat eszébe, és jogilag akár majd ezt is
rámverhetik...zaklatási jogi relevancia nulla, bármilyen
sztárügyvéd megláthatja, ez marhaság.
Igen. Egy normális világban. De nem abban az abszurd világban,
amiben most élek.
Soha ennyit szerelemből nem tanultam.
Nem az rettenthetetlen, aki világgá kürtöli. Hanem aki szembe mer
nézni a démonaival. Eltelt több hónap, mostmár tudom, érzem,
hiszem. És megtapasztaltam. És túléltem.
A 90-es évek közepén egy
újság kiadójában segédszerkesztőként dolgoztam. Valakit, pontosan
nem tudtam miért, de valami “csúnya” ügy miatt, kirugtak. Ez a
valaki, amikor még késődélután, mint lelkes ifjú, még benn voltam,
holmijai pakolása közben nekem is mindent kipakolt a Cégről. Arra
figyeltem fel igazán, mikor azt mesélte, hogyan csalnak adót.
Adóvisszatérítést vesznek igénybe valamire, amit nem is használnak,
csak úgy van, megvették, és leírják az adóból. “Mi az?” kérdeztem,
mert akkortájt azért még nem voltak mindennapiak ezek a kis
játszmák, és érdekelt. ”Van egy különleges telefonvonaluk, ami
behálózza az egész Világot, és nem kell rajta tárcsázni, mégis
azonnal megtudhatsz bármilyen hírt bárkiről, akár Amerikában van,
akár Japánban.” És sokatmondóan nézett. Mi a fene lehet ez,
gondolkodtam el, csak nem valami titkosügynöki eszköz? Akkortájt
ugyanis azt gondoltuk, a Hálózat bizony még hálózott, és mindent
csak illegalitásban mertünk csinálni, féltve minden infót
magunkról, társainkról, például magánkiadású lapot. “És ez hogy
működik valójában?” kérdeztem, mert nem hagyott nyugodni. ”Az új
ÁVH?” “Dehogy” válaszolta, “valami más, de pontosan nem tudom,
hogyan kell kezelni. Csak azt tudom, fizetnek érte, és nem is
használják!”
Alig 15 év telt el, és a Hálózat már mindenhol ott van. És nem
elégszik meg azzal, hogy csak úgy használjuk, játszat, olvastat,
hülyít, lealacsonyít, feltérképez, megítél, kirekeszt, szerelembe
ejt, és kétségbe kerget. Egy ilyen hálózati elem a Pofakönyv
(Facebook). Néhány hónapja a szó szoros értelmében “rákattantam”.
Órákat töltöttem el mások hozzászólásainak olvasásával, hisz
elbűvölt, hogy nemcsak a barátaimét, hanem a batátaim barátaiéit is
olvashatom. A legérdekesebb pl. ez volt. “Na az x. megint kizárt
valakit a pártból, ezt alaposan elkúrták” Jött a válasz más
politikai érzelmű baráttól: “Ne írj ilyeneket, Z., ne süllyedj az ő
szintjükre. És mi lesz majd , ha a te neved is csupa kisbetűvel
írják?”
Hozzászólásokat írtam,
sajátos stílusban néha, sokan ezért akartak a "barátaim" lenni,
mert érdekeseket közöltem a napi történésekről.
Aztán napokat töltöttem
más fotóinak a nézegetésével. Azokból megtudtam olyan kapcsolatokat
is, amelyeket nem jelöltek be. Figyeltem, ki váltogatja annak
beírogatását “Mi jár a fejedben?”, vagy ki küld szíveket és azok
milyen színűek. Vannak, akik zenékkel fejezik ki hangulatukat,
kapcsolódásukat, hiányaikat, szerelmüket. És ki az, aki már hajnali
3-kor fenn van, és éjfélkor sem alszik még.
Elbűvölően érdekes. Virtuális Agora. Éjszakánként ezrek
beszélgetnek rajta kisebb csoportokban, miközben azthiszik,
szabadok, mert szabadon leírhatnak bármilyen véleményt, szabadon
feltehetnek bármit az adatlapjukra, szabadon játszogathatnak
farmos, pókeres, vagy akár olvasós játékokat. És szabadon
szídhatnak bármilyen politikust, pártot, közösséget.
Igen, ez a bajom ezzel az elbűvölőnek látszó Agorával. Nem tesz
szabaddá, csak azt hisszük. Sokkal inkább irányít, mint eddig bármi
is. Mindennap meg KELL néznünk, történt-e valami, míg aludtunk.
Mindennap meg KELL néznünk, mi történt azzal az egy-két baráttal,
akinek sorsát nyomon követjük. Mindennap meg KELL néznünk, hogy ki
váltott fotót, és abból mi derül ki. Mindennap foglalkoznunk KELL a
Pofakönyvvel.És a gyerekek ebbe nőnek bele, nekik ez a tér, ahol
élnek!
És a Hálózat mindennap figyel. Az alkalmazott játékok – nem is
titkoltan – adatokat gyűjtenek szokásainkról, életünkről.,
véleményünkről, látogatott weboldalainkról. Mégha azt hisszük,
ugyis csak azt rakunk fel, amit a Hálózat tudomására akarunk hozni,
amit bármikor felvállalnánk – kép, adat, gondolat, álom, kívánság –
akkor sem cselekszünk önszántunkból. A lehetőségek, a jogász
számára is néha érthetetlen szabályok, és az oldal készítői
medrekbe terelnek. Az adatvédelem bonyolult, a beállítások néha
órákat vesznek igénybe, talán nem véletlenül.
Tudom, már sikerkönyveket
írtak az ilyesfajta hálózatokról. De azokból számomra a lelkesedés
és az elkerülhetetlen fejlődésbe vetett töretlen hit sugárzott. Én
nem hiszem, hogy lelkesedni kell.
Csuda érdekes számomra, hogy 15 év alatt ebből a különleges
telefonvonalból, amihez már semmilyen fizikai vonal nem kell, a
jogállam kivirágzása, a Szabadság megszerzése, a lehetőségek
kitágulása közben milyen ránk kúszó, ránk tekeredő álbarát lett.
Egy ál-Agorán.
A televíziótól már sikerült megszabadulnom, a Pofakönyvtől még
nem.
Ma már ismert tény, hogy az agyi sejtek (neuronok) közti hálózatok
a bemenő (!) jeltől is struktúraváltozáson esnek át. (Ezt a 90-es
években még tagadták, a kialakult agyi hálózatokat felnőtt korra
változtathatatlannak hitték, legfeljebb agysejtjeink pusztulását
véltük, a struktúra, a sejtek közötti összeköttes alapjaiban nem
változik, véltük, és tanították.) Az új kutatási eredmények viszont
már azt mutatják, hogy agyunk szerkezete még felnőtt korban is
változik attól, hogy mi táplálódik bele. A Hálózat az agyunk felé
tör. Most még a működéséhez kellünk mi is. De mi lesz akkor, ha már
nem? Mi lesz akkor a Világ? Egy nagy Hálózat? Ember nélkül?
És az utolsó, elgondolkodtató kérdésem: a blogírás vajon a tekeredő
kígyót lefejtegető angyal, vagy angyali képben mégrafináltabb
ördög? Hogy nem ez-e a gonosz végső dobása felénk? Hidd azt, tied
az egész világ, mindent megtudhatsz róla, és mindent továbbadhatsz,
fel sem kell állnod, és lassan már gondolkodnod sem kell. Csak
nyomkodni. Gombokat, előre kitalált válaszokat, képeket, virágokat,
angyalokat, szexet, szerelemnek látszó érzelmeskedést, akár halált.
Nincs ebben semmi rossz. Emberi, mint bármi eddig. Vajon tényleg?
Válaszol erre a kérdésre virtuális világ?
Amikor nagypapa meghalt,
kiürítettük a tornácos falusi házat. A padláson dobozokba rejtett
papírok tömkelege, nem bírtam otthagyni semmit: beszolgáltatási
számla, származási igazolás, múlt század elejei bizonyítványok,
kincseskalendárium, imakönyvi bejegyzések – ki mikor született,
mikor volt a keresztelő, stb. -- és ezernyi, más számára talán
kacat. Vittem magammal mind. Otthon vettem észre, hogy az egyik
dobozban nem nagypapa dolgai vannak. Sűrűn teleírt kockás füzetek,
gondosan átkötve zsinórral, mellette kivágott térképek,
újságcikkek, és egy kórházi cím. A kockás iskolai füzetek
mindegyike sűrűn teleírt , öreges betűkkel, kitöltve az oldalakat.
Számadatok is voltak, vonalzóval rajzolt grafikonok, meteorológiai
elemzések, túristautak megnevezése, benne, hogy mikor melyiket
alakították ki, és milyen nevezetességhez vezetnek. És néhány
bejegyzés idős-társakról. Mert kiderült, hogy ezek a füzetek egy
szociális otthonban készültek, a teleírójuk az időjárástól a
legújabb, újságokban talált felfedezések elemzéséig minden leírt.
Matematikai számításokat végzett egy-egy érdekesebb gazdasági cikk
nyomán, versekről írt véleményt, és orvosságok dobozán leírt
szövegeket értelmezett, kérdéseket tett fel ezekről. Nagypapa egyik
régi barátja volt, és mielőtt kórházba került, nagypapára bízta
féltett füzeteit, nem volt senkije, aki megőrizze. Micsoda erő, mai
napban élés, és hit kellett így élni, valószínűleg éveken át. Ha
látogatták volna, nem a kockás füzetekkel tölti a napjait, ha
elhagyta volna magát, nem rajzol vonalzóval elemzéseket, és ha egy
utálatos öregúr szeretett volna lenni, nem kellett volna ennyit
“alkotnia”.Nem volt irodalmi szintű egyik bejegyzés sem, de arról
üzent, több tíz év távlatából, hogy az egyedüllétben, az
elhagyatottságban, a végső, értelmetlennek tűnő években, egy
szociális otthonban is lehet “élni”. Hogy nem feltétlenül a
lét határozza meg a tudatot, még akkor sem, ha ez alig hihető.
Nemsokára még több idős ember lesz körülöttünk. Sőt, nemsokára mi
is idősek leszünk. Talán fel kellene készülni. Talán meg kellene
kérdezni az idősektől, hogy mi lesz a legrosszabb, amivel szembe
kell majd nézni. És mi lesz a legjobb. És mit veszít az, aki fel
sem nő, mert az nem tud idős sem lenni, és nagy szenvedés lesz a
ráncos testben a szép és ifjúként élniakaró lélek.
Viselni, hordozni kell egymást, hogy majd minket is
elviseljenek.
Lehet, hogy a blogbejegyzések írása a mi korai kockás füzetünk, és
a “lét elviselhetetlen könnyűségéről” szólnak csak a meg sem
születetteknek, semmi másról? Ha egyáltalán lesz, aki rátalál ezen
ezernyi virtuális könnycsepp között a miénkre, hogy értelmezze
azt.
Taníts meg
újraangyal lenni! Neked az
semmibe sem kerül, erre nem lehetsz fáradt...:-) Emlékszel, amikor
a múltkor az erkélyről bucskáztál le, mennyire nevettünk. Ez volt
az új gyakorlatod, aznap találtad ki, és estig ismételgetted. Én
meg csak mosolyogva álltam a korlátnál, és néztem lefelé. A
szárnyaid az ágakat verdesték, mert ez a bucskázás azért olyan jól
nem ment még! És le is kiabáltam, többször, hogy tényleg szükséged
lesz erre? Majd valakinél? És nekem? Fogok én is majd bucskázni? És
az őrizetteid nevetnek-e majd rajtad? Vagy csak sírnak, te
vigasztalsz, szárnyaiddal átöleled őket, és ha minden rendben,
csendben eltünsz. Akkor persze nem fog odaillenni a bucskázás, a
tornagyakorlatok, és a nevetésed. Vagy mégis?
Taníts meg újra angyalnak lenni! Újra szeretnék szállni,
újra szeretném használni a szárnyaim, újra érezni akarom, hogy
szükség van rám, újra hallani akarom, hogy hívnak, engem hívnak,
rám várnak, senki másra, és újra szeretném tanulni, mi az, szeretve
lenni...taníts meg arra, mi az a fájdalom, hogy együttérezhessek,
taníts meg arra, mi a szenvedés, hogy örülni tudjanak velem, taníts
meg arra, milyen volt érezni a felhőt, a napot, a vízcseppeket,
megérezni a hajnal illatát. Taníts meg megbocsátani, figyelni a
szemekben a könnyek helyét, és felszárítani a szomorúságot, taníts
meg jókor érkezni, jókor hallgatni, és jókor ölelni. Taníts meg
jókor elmenni, és megfelezni a gyászt.
Taníts meg legyőzni a félelmet. Taníts meg hinni.
Taníts meg újra szeretni.
És ha jöttök megint, Zozóval, Xavérral, és a kicsit mindig kótyagos
Hosszúval, ne szórjátok tele az erkélyt angyaltollakkal, és a
muskátlik virágait se verjétek le. És játékból se zörgessétek a
kinnhagyott cserepeket, mert át fog jönni a szomszéd. És Hosszú se
felejtse el magával hozni a könyveit, én már nem tudom ellátni
újabbakkal, és nem bírom hallgatni a dohogását.
Taníts meg várni. Várni. Várni téged. :-) Olyan
nyugalommal, olyan hatalommal, mintha senkit sem várnék....
De jaj az áldozattá
tevőnek. Van olyan nézet, hogy a saját szenvedéseiért mindenki maga
felelős, mert rossz gondolataival, rossz hozzáállásával maga vonzza
be a rosszat. Soha nem hittem ezt, pedig néha megpróbáltam elhinni,
de soha nem ment. Nincs ártatlanság? Vesse meg magát, akit rossz
ér? Maga a hibás, miért vonzotta be a rosszat? Miért hagyta magát?
Viszont úgyérzem, az áldozattá válásra predesztináltak néhányan.
Vagy azért, mert nincs védelmi vonal a lelkük körül, vagy azért,
mert nem is akarnak ilyet, vagy azért, mert jobbnak tartják a
világot, mint az valójában. Meg persze a körülöttük élő embereket.
A másik problémám pedig az, hogy ha az áldozatot magát okoljuk
azért mert azzá vált, amivé, akkor őt tesszük a középpontba, nem a
cselekvést, nem a bűnt, nem a rosszat tevőt. És akkor ezzel azt
mondjuk, hogy a rosszat elkövető, a másiknak szenvedést okozó nem
felelős, azért, hogy a másik szenved, és áldozattá vált. És ezzel
eljuthatunk a bűn tagadásáig. Ami pedig azt jelenti, hogy nincsen
rossz és jó, minden relatív. És még azt is jelenti, nem vagyok
felelős mindazért , amit tettem, nincs értékelésre ok, ember
vagyok, ilyen is meg olyan is. DE! Mindenki választ és dönt, mit
tesz, mit folytat, szabadon. Szabad akaratunk van a rossz és a jó
mellett dönteni, örömet, vagy szenvedést okozni. És ha ez így van,
akkor lesznek áldozatok. De jaj annak, aki áldozattá tesz! A
láthatatlan világban mélyre süllyed, és a láthatatlan világban
lehet, még az irgalom sem éri el. Megtapasztaltam: ha áldozatok
leszünk is, az őrangyalok soha nem hagynak el, megkönnyítik a
következmények elviselését, és elráncigálnak onnan, ahol tovább már
nem maradhatunk....
(Kicsit nehéz okfejtés ez
így, egy verőfényes szombat reggel talán, és már indulnom is
kellene Balatonra, de nem hagyott nyugodni ez a kérdés. Ha már ez
egy blog, akkor megblogoltam ezt is....:-))
Áldozatnak pedig lennie kell - De jaj az áldozattá tevőnek. Van olyan nézet, hogy a saját szenvedéseiért mindenki maga felelős, mert rossz gondolataival, rossz hozzáállásával maga vonzza be a rosszat. Soha nem hittem ezt, pedig néha megpróbálta...
Taníts meg újra - Taníts meg újra angyal lenni! Neked az semmibe sem kerül, erre nem lehetsz fáradt...:-) Emlékszel, amikor a múltkor az erkélyről bucskáztál le, mennyire nevettünk. Ez volt az új gyakorlatod, aznap találtad ki...
Idősnek lenni - Amikor nagypapa meghalt, kiürítettük a tornácos falusi házat. A padláson dobozokba rejtett papírok tömkelege, nem bírtam otthagyni semmit: beszolgáltatási számla, származási igazolás, múlt század elejei bizonyítvá...
